2. rész – Jobb mérni, mint megijedni…

„Ha egy sötét erdőtől félsz, bele kell menni a sötét erdőbe. A félelemmel szembesülni kell. Ez tényleg használ valamit.” – Müller Péter

Ha olvastátok az előző blogbejegyzést, akkor már tudjátok, hogyan jött szembe velem a Toman Diet. Nem túlzok, ha azt mondom, teljesen felforgatta az életem – a szó legjobb értelmében.

Nade ne szaladjunk előre…

Azon a bizonyos napon, amikor elhatároztam, hogy belevágok, a nyakamat tettem volna rá, hogy ez megint felesleges pénzkidobás lesz, a százegyedik diéta, amivel majd fogyok öt kilót és visszahízok tízet. Persze mindezt keserves kínok közt, miközben kiírtom a családomat, összeveszek a kollégáimmal, és még több csokit eszem, mert megérdemlem…

A családom is csak legyintett – persze, csináld csak, aztán amikor sírva kaparod a falat az éhségtől, szépen abbahagyod, és visszatér az életünk a normál körforgásba, szeretünk olyan kereken, ahogy vagy.

Nos, nálam szkeptikusabb ember szerintem még nem csengetett be a Toman Diet szép kovácsoltvas kapuja előtti csengőn.

Bementem.

Első pillanatra kettős érzés fogott el. Hú, mennyire gyönyörű ez a hely, minden álomszép, tiszta, igényesen berendezve, csillognak a díszítések a falon, pont úgy, ahogy ragyognak a lányok akik fogadnak engem…

De aztán hirtelen belém nyilallt az érzés – ez a hely túl szép, túl pompás, túl „fancy” egy magamfajta földi halandónak. Az interneten is láttam, hogy a sztárok diétáznak a Toman Diet-el… mit keresek én itt?

De nem volt időm sokáig dilemmázni, így elmenekülni sem, mert azonnal fogadott egy mosolygós, tündéri lány (persze, bomba alak, sehol egy plusz kiló – nyakamat rá, hogy életében nem diétázott, hanem a legnagyobb gondja, hogy nem tud hízni…).

Zsófi – azon túl, hogy mennyire csinos – első pillanatra szimpatikus volt. Mondjuk furcsa is lett volna, ha a diéta szakértő egy hozzám hasonlóan túlsúlyos nő… Később egyébként megtudtam, hogy pont ugyanúgy küzdött a kilókkal, mint bármelyikünk.

Zsófi bevezetett egy kis szobába, ami gyönyörű volt, leszámítva AZT a tárgyat a sarokban… Ott volt egy MÉRLEG. Na, ettől rettegtem. Utáltam mindig a méricskélést. A centizést azt nagyon, de a mérleg se volt a barátom soha. (Vagy talán 20 évesen, amikor a 65 kilós versenysúlyomat hoztam)….

Éreztem, hogy itt van az igazság pillanata… és itt fogok elsüllyedni szégyenemben. Öt éve nem álltam mérlegre. Pont azóta, amióta feladtam a tíz éven át hajszolt különféle diétákat, és éltem a dagi nők boldog, kerek életét…

Azt hittem elsírom magam amikor a mérleg szembesített a valósággal. Le sem merem írni… Ne mondjátok el senkinek… százhuszonhárom kiló voltam…

Zsófi reakcióját és a történet folytatását a következő bejegyzésben mesélem el Nektek.

Puszi, Éva