Irigység – avagy biztos, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb?

Mi pontosan az irigység? Ösztön? Életünk során felvett tulajdonság vagy magunkkal hordozott személyiségjegy? Jót tesz velünk, vagy sem? Melyik közmondás igaz ránk: „Sárga, mint az irigység” vagy inkább a „Sokakat irigység emelt becsületre”?

Némely pszichológiai elgondolás szerint az irigység nem más, mint a fájdalom egy formája, amelyet mások előnyös helyzete iránti vágyunk gerjeszt. Katalizátorként akkor lép életbe, amikor három feltétel teljesül:

• szemben találjuk magunkat valakivel, akinek élete sikeresebb, minőségibb a miénknél
• az általa birtokolt sikerességet és minőséget magunknak akarjuk
• harmadjára szükségszerű az is, hogy az ezzel kapcsolatos érzések fájdalmat, elkeseredést, csalódottságot ébresszenek bennünk.

Ez a feltevés azonban csak a felnőttkori (esetleg kamaszkori) irigységek bizonyos fajtájára igaz. Gondoljunk csak az egészen pici gyerekekre, amikor elszedik egymás játékait vagy nem akarják megosztani süteményük egy részét másokkal. Az irigység valójában evolúciós ösztön, amely mindannyiunkban jelen van ilyen-olyan formában. Az egyedfejlődés úgy formált minket, hogy túlélő ösztönnel harcoljunk meg elemi érdekeinkért, akár olyan áron is, hogy azokat a javakat, amelyekkel nem rendelkezünk, erővel, fondorlattal, manipulációval elvegyük másoktól, amennyiben erősek akarunk maradni. Márpedig miért ne akarnánk?

Nem mindegy hogy irigy vagy, vagy csak irigykedsz

A jelenség ösztönvoltát legjobban tehát a kisgyermekkorban – 2 éves kortól, amikor már kialakult az én-tudat és annak képessége – megnyilvánuló irigység bizonyítja. A közösségi szocializációban való tudatos személyiségfejlődés lényege azonban az, hogy ezen a gyermekies ösztönön túlnőjünk, sőt, az irigységet saját eredményességünk szolgálatába tudjunk állítani. Hogy mit is jelent ez pontosan? 

Az irigység mint személyiségvonás nem egyenlő az irigykedéssel mint válaszreakcióval. Az irigység többnyire destruktív érzelmekkel társul, mint gyűlölet, harag, rosszindulat. Az irigykedésre lehet példa az, amikor valaki a környezetemben eléri azt, amit én (vagy én is) szerettem volna. Ilyenkor az érzés csak mérsékelten negatív – mi több, majdhogynem természetes –, egyáltalán nem gyűlölködő, nincs benne ártó szándék. Inkább magunkra orrolunk, mi vajon miért nem értük el ezt vagy amazt, ami pedig lehet előrevivő, ösztönző, fejlődésre késztető érzelem is. Főként, ha a másik példája felébreszti bennünk az egészséges versenyszellemet és az ambíciót.

Annak sikere, hogy az irigység tartós vonásként beépül-e a személyiségünkbe, vagy eseti megnyilvánulás marad, netán képesek leszünk irigykedéseinket kellő önismerettel és önreflexióval fejlődésünket támogató fejlődéslélektani attitűddé formálni, az tulajdonképpen gyerekkorban dől el. Szüleink felénk közvetített nevelési módszerei lefektetik az alapköveket.

– Ha például minden egyes alkalommal, amikor ösztönösen irigy módon reagálunk bizonyos szituációkban vagy helyzetekben, megbüntetnek, sőt meg is szégyenítenek bennünket, akkor ennek hatására egy idő után elnyomjuk majd magunkban követelőzéseinket és irigykedéseinket, viszont valószínűsíthetően soha nem fogunk tudni őszintén, szívből örülni egy másik ember sikereinek vagy örömének.  

– Ha egy testvért, másik gyereket, osztálytársat örökös példaképnek állítanak elénk, az előbb-utóbb garantáltan irigységet szül. A kisebbrendűségi érzés személyiségjegyévé rögzülhet, és egy életen át kísérthet minket. Az „Engem is engedjetek!” érzés később könnyen alakulhat át, gyűlölettel teli „Ezt nem engedem meg neked!” érzéssé.

A szülők fontos feladata tehát amellett, hogy az ösztönösen előtörő irigykedési válaszreakciókat visszaszorítsák, lassan, türelmesen, megértően leépítsék a gyerek önösségét. Frusztrációkeltés és megaláztatás helyett pedig segítsenek felépíteni a jószívűség, nagylelkűség értékét, az adás, támogatás örömét. Mert egy ilyen adottsággal, destruktív irigység helyett sokkal könnyedebben tudjuk irigykedéseinket pozitív hajtóerőkké, ambíciókká átformálni, ha a szükség úgy hozza.

Hogyan szabaduljunk meg az irigységtől?

Ha mégis felismernénk önmagunkban az irigységet, és a hozzá társuló haragot, akkor:

• próbáljuk meg a fókuszunk áthelyezni arról, amink nincs, arra, amink van, és igyekezzünk hálásnak lenni érte/értük
• fontos mérlegelni, van-e reális esély elérni azt, amit mástól irigyelünk
• érdemes megkeresni a választ arra a kérésre, hogyan lesz a hátráltató irigységből pozitív vágy, amely arra sarkall, hogy beteljesítsük kívánságainkat?
• sokszor nagy segítség annak tisztázása, hogy irigyelt vágyainkat nem csak külső megfelelési kényszerek szülik-e? Azok valóban azok a vágyak, amelyek bennünket igazán boldoggá tesznek?
• tanácsos mérlegre helyezni a „neki miért van, nekem miért nincs?” kérdéskör mennyi energiát emészt fel, lop el tőlünk? Nem volna-e érdemesebb azt másra fordítanunk, másba fektetnünk?
• meg kell tanulnunk, hogy bizonyos esetekben valaminek az el nem érése, meg nem léte nem hiba vagy hiányosság, hanem értékes felismerés

Fontos megtalálnunk azokat a kiegyenlítő erőket, amelyek megtartanak bennünket jó embernek, kerülve az oktalan ellenségeskedéseket és felesleges acsarkodásokat. Legyen szó az irigység bármely formájáról.