Te mennyire függsz mások rólad alkotott véleményétől?

Gyerekkorunkban arra szocializáltak bennünket, hogy mások, elsősorban a szüleink, szűk környezetünk hozzon döntéseket helyettünk. Visszajelzéseik voltak jelzőpóznáink, útmutatóink, arra vonatkozóan, hogy az igen vagy éppen a nem mellett tegyük le egy-egy élethelyzetben a voksunkat.

Ez helyén is volt, hiszen így tanítottak bennünket szituációk és éles, gyakorlati élethelyzetek alapján az élet rendjére, konfliktuskezelésre, így vezetődtünk be társadalmi rendszerekbe, sőt valójában túlélésünk is ezen múlt. Ez (re)formálta énképünket, és javarészt ez tett azzá, akik mostanság vagyunk.

A kezdetekben emiatt nem ettük meg a mérgező szobanövényeket, és nem nyalogattuk átszellemülten a 220 volt feszültségű konnektort sem. Később emiatt nem szedtük el Andriska matchboxait / Júlia kedvenc Zsuzsi babáját a homokozóban, aki cserében péppé vert / rommá karmolt volna bennünket. Emiatt tanultunk szorgalmasabban, hiába volt csábítóbb a játszótér vidám zsongása. Emiatt nyújtottunk békejobbot egy vitában, holott ellenünk követtek el igazságtalanságot. Emiatt futottunk még egy iskolakört, csak hogy az osztály statisztikáját feltornázzuk.

Vagy emiatt adtuk fel, hiszen környezetünk nem tartott rá képesnek. Emiatt mondtunk le valamiről, ami fontos, hiszen azt hajtogatták, a minket körülvevő közegben eddig még senkinek nem adatott meg, hogy…

Ha megdicsértek, büszkén fogadtuk. Olyannyira, hogy a dicséret elmaradása esetén időnként elkezdtünk kételkedni eredményeink valós voltában. Ha kritikusan véleményeztek, meglehet, hogy elhittük annak valóságtartamát. Még akkor is, ha nem volt reális a negatív kicsengésű állítás.

Járt utakat, viselkedésmintákat és kész tükröket kaptunk úti tarisznyánkba. Ezt a batyut lehet jól és kevésbé jól használni. Nehéz megtalálni a határvonalakat az egészséges önállósodás és a külső, befolyásoló visszajelzések irányítása alatt való megmaradás között. 

A komfortzóna kényelme

Némelyek megoldási eszköznyelve továbbra is az maradt, hogy felmerülő problémáik esetében keresik az ismerős mintákat, illetve mások róluk szóló pozitív, megerősítő visszajelzéseit. A megszokott módon szeretnék továbbra is környezetük biztos megoldásait importálni. Mert a járatlan utak idegenek, energiaigényes önismeretet igényelnek, magas kockázati faktorral. 

Mások felismerik, hogy a fenntartható fejlődés és hatékony problémamegoldás kulcsa mégiscsak az önismereti folyamatokban rejlik, ám mindezt akkor hajlandóak kivitelezni, ha cserében kellő mennyiségű pozitív visszacsatolást kapnak jutalmul – annak elfogultságától függetlenül. Ez már picit a komfortzónánkon kívül esik, de a biztonsági kockázat még épp a tűréshatárunkon belül marad. 

Valós önismeret

Az élet oly változékony, hogy nem mindig szolgál kész környezeti mintákkal. Ebből adódik, hogy az emberek önismereti tréningeket, tanfolyamokat keresnek fel, válaszok után kutatva. Az itt jelenlévők között nagy különbségek fedezhetők fel. 

Van, aki valóban azt szeretné meglátni, hogy ő milyen, milyen vele más embereknek együtt lenni, milyen érzéseket vált ki másokból? 

És vannak, akik csupán azért mennek el ilyen helyekre, hogy azt hallják, ők aztán minden szempontból rendben vannak, valamennyi probléma okozója csak kívülről eredhet. A társuktól, a környezetüktől, a társadalomtól a sorstól. Másban keresendő az ő tökéletlenségük oka. Olykor hihetetlen védekező mechanizmusok működnek valakiben arra vonatkozóan, hogy mindig valaki más legyen a hibás. Ennek lényege tulajdonképpen az, hogy valamennyi önismereti megtapasztalás kezdete arról szól, hogy bele kellene nézni egy tükörbe, ami bizony az esetek többségében nem azt a képet mutatja, amit látni szeretne az ember. 

Ebből a dinamizmusból ered a visszajelzések befogadásának, helyén kezelésének vagy éppen adásának torzulása is. Csak pozitív visszajelzéseket várni, a kevésbé pozitív, de őszinte verzión megsértődni nem éppen előremutató.

Például egy önismereti csoportban a feladat az, hogy reagáljanak egymásra a résztvevő felek. A korrekt visszacsatolás mindig jól jön, ezért ez egy nagyon fontos dolog. De mi számít „korrektnek”? Ha a visszajelzés egyes tételei mellett az azonnali, megkérdőjelezhetetlen bírósági ítélet is ott van, az semmiképp sem sorolandó ide. A dolog azon csúszhat el, ha nem tényeket, hanem következtetéseket kommunikálunk visszacsatolás gyanánt. Azaz nem a felmerülő érzéseket osztjuk meg, hanem azonnal mellé is tesszük, hogy emiatt és amiatt, mert így viselkedsz, ilyen vagy! A változás felé kinyitott ajtó rendre be is záródik ilyenkor. 

A megoldás felé vezető út

Önismereti utunk kezdetén lazán megfeledkezünk arról, hogy kisgyerekként még az irányított döntések és kapott jelzések mellett ott volt bennünk a kíváncsiság, nyitottság, elfogadás és tisztelet ötvözete is. Fejlődni ezért úgy lehetséges, ha nem farolunk ki nehéznek tűnő, zavaros helyzetekből, kérdezünk, gyakorolunk, így javítva képességeinket, egész önmagunkat. Azaz, a megismerésben és elfogadásban aktív kisgyereket próbáljuk meg elsőként újra felfedezni saját magunkban!

Érdekelhetnek ezek a témák is:
Te sem látod a fától az erdőt?
A stressz, mint pozitív faktor?